A szegedi jégkorongsport jeles évfordulóját ünnepli 2019-ben: 30 évvel ezelőtt, 1989. januárjában volt Szeged történelmének első hivatalos, magyar bajnokságban játszott mérkőzése. Az évforduló alkalmából 2019. január 13-án egy megemlékezést szervezünk, amely 15 órakor kezdődik a városi műjégpályán a Goodwill Pharma Szegedi Vízmű OB II-es bajnokija előtt. Cikksorozatunkban ezúttal az 1989 előtti eseményekről mutatunk be néhány érdekességet.
Jóllehet Budapesten a Városligeti Műjégpálya 1927-ben Európában elsőként nyílt meg, és a magyar válogatott már abban az évben Európa-bajnokságon is szerepelt, ám az ország többi részében még nem sokat hallottak a jégkorongról. Persze az akkori telek még többhónapos lehetőséget adtak korcsolyázásra, és a lapos, mély fekvésű alföldi területeken a vízállásokat és tavakat ki is használta az ifjúság. Már ekkoriban kezdtek faragott ütőkkel a pakk előzményének számító fa- vagy kődarabokat ütögetni. De ne csodálkozzunk, hiszen mintegy 500 évvel korábbi Pieter Bruegel képein már láthatunk hasonló játékosokat.
Elmondásból tudjuk, hogy a Kolozsvárról Szegedre költözött egyetem hallgatói az egyetem mögötti sportpályán már az 1940-es évek elején hokimeccseket játszottak egymás között, sőt még Pallosra is kirándultak, ahol a szabadkai csapattal játszottak a tó jegén.
1947-ben Budapestről Szegedre került Balogh Pál, aki a helyi posta igazgatója lett, és egyben lelkes jégkorong propagátor volt, így aztán nem is csodálható, hogy a Szegedi Postás Sport Egyesületbe szervezte az addig elkülönülten gyakorló játékosokat, akik hetente kétszer a millenárisra utaztak, amíg Szegeden a nyitott pályákon nem lehetett korcsolyázni. Ebben az időben egyébként úgynevezett „92 napos telekről” beszéltek, azaz legalább 92 napig biztonsággal lehetett számítani természetes jégre. A városi és környező tavakon túl legalább négy iskolai jégpályát lehetett használni az idényben, mindegyik melegedővel és öltözővel is el volt látva.
Rengei László, azaz Cila így beszélt erről az időről: „Lementem a Szukováthy (a későbbi Ady – a szerk.) térre és látom, hogy hokiedzés van. Megállok a kapu mellett, egy kézzel a kapuvasra támaszkodva. Jön a támadás – hű, hogy korcsolyáznak ezek –, a szélső bead, óriási lövés, jön a korong... De mi ez a fájdalom? A térdkalácsom lecsúszik, darabokban! Na, ez jó sport, ezt csináljuk!”
Csinálta is, és egy év múlva a csapat tagja lett. Igaz, neki volt egyedül hokis korcsolyacipője, a többiek műkorcsolyacipőkben játszottak. Ennek ellenére a hivatalos megalakulást követő idényben a Szegedi Postás a Békéscsabát, Győrt, Miskolcot megelőzve országos vidékbajnok lett. A budapesti csapatokkal már nem volt ennyire pozitív a mérleg, hiszen például az MLK-tól 33–1-re kaptak ki, igaz a szegediek ütötték az első gólt.
1951-ben aztán Balogh Pált Budapestre helyezték, így nem valósult meg az általa tervszinten már kidolgozott, a város központjában, a Rákóczi téren felépíteni tervezett fedett műjégpálya, és a jégkorong is lassan elhalt a városban. A szurkolóknak be kellett érni az újsághírekkel, majd a televíziós közvetítésekkel a téli olimpiák és világbajnokságok küzdelmeiről.
Megemlítendő, hogy Thékes István szegedi sportújságíró az 1970-es évek elején az Egyesült Államokban volt rokonlátogatáson, és ettől kezdve vagy másfél évtizeden keresztül a helyi újságban rendszeres beszámolókat élvezhettünk az NHL-meccsekről.
Címlapképünk illusztráció
